Knapek Éva: A parentifikált gyermek dilemmái

YouTube link

Gondolatok belőle:

• A parentifikáció az a jelenség, amikor a gyermek az életkorának nem megfelelő mértékű felelősséget kell vállaljon a családért, a szüleiért, amikor ő még erre nem érett, nincsen elég teherbírása, nincsenek meg az eszközei, és hirtelen kvázi szülő vagy kvázi felnőtt állapotba kell kerülnie. Az ő felnőttsége mögött nincs elég fedezett abban a tekintetben, hogy felnőttként látszólag ő nagyon felelősségvállaló, és be tud tölteni ilyen gondoskodó szülői szerepeket más életében, de közben a nap végén azt érezheti, hogy iszonyatosan ki van merülve, mert nincsenek meg az erőforrásai ehhez, és olyan, mintha csak mímelné, olyan, mintha ez nem lenne igazi, és maga sem tudja elképzelni, hogy úristen, ezt hogy bírtam végigcsinálni, hogy fogom minden nap ezt végigcsinálni, én ehhez nem vagyok elég erős, én ehhez nem vagyok elég érett. Közben meg látszólag ez kívülről nem annyira megfigyelhető, mert tudja hozni ezeket a minőségeket, viszont ő maga ezt nem éli meg elég biztonságosnak, vagy érzelmileg stabilnak. És ez a parentifikáció egyébként gyerekkorban kétféle módon nyilvánulhat meg.
  • Lehet egy instrumentális parentifikáció, amikor a házkörüli teendők, az ellátnivalók szintjén vesz át valaki, az életkorának nem megfelelő mértékű felelősséget a szülőtől - gondozza a testvéreit, főz, ...
  • és lehet ugye érzelmi, amikor ő gondoskodik érzelmileg a szüleiről, vagy a testvéreiről - pl. egy depressziós, magányos édesanyja azt mondja, hogy kislányom, csak te vagy itt, aki megért engem.
• Van amikor ez nehezebben megragadható, mert konkrétan nem hangzott el ilyesmi az édesanya szájából, de érezte, hogy az édesanyja nagyon magányos a férje mellett, ami ösztönösen is egy ráhangolódási és gondoskodó kényszert indított el feléje.
• Terápiás munkába:
  • Lehet jól bevonható a terápiás munkába, mert általában tartják a kereteket, pontosak, odafigyelnek a terapeutára is, meg arra is, amiről beszélünk, felelősségteljesek, ha kapnak egy házi feladatot, akkor megcsinálják, próbálják az életükbe beépíteni, ami elhangzik.
  • De jöhet egy zsigeri ellenállás is benne, hogy magával foglalkozzon, mert azt szokta meg, hogy erre nincs idő, van sokkal fontosabb más - akár magát a terepautás is elkezdené tehetmentesíteni önmagától. Nehéz beleengednie magát a törődésbe.
  • Sokszor nem is érzi ezt rossz dolognak, hanem különlegesnek érzi magát, vagy büszke magára (akár elismerét is kapott a felnőttektől annak idején), hogy be tudott lépni a felnőtt helyére, és nem látja elsőre, hogy milyen hátránya származik ebből.
• Egy ilyen hátrány: hogy még mindig túlzott felelősséget vállal másokért és önmagát még mindig háttérbe szorítja.
• Talán attól szomorú leginkább egy parentifikált embernek az élete, hogy elvesztett valamit, de nem tudja, hogy mit valójában. Meg se tudja sokszor fogalmazni. Gyerekként nem volt rá lehetősége, hogy az ő a saját kis világát felfedezze, hogy örömöket éljen meg.
• Emiatt nagyon-nagyon nehezen engedik meg maguknak, vagy egyáltalán képzelik el azt, hogy mondjuk milyen az, amikor én felszabadult vagyok valamiben, hogy akkor én most tényleg tudok úgy, akár kikapcsolódni, pihenni, feltöltődni. Sokszor, amikor arról beszélgetünk, hogy és mi az, ami örömmel tölt el, vagy ami akár egy ilyen hobbi, vagy egy olyan tevékenység, amit te szeretsz egyébként csinálni, nem tud mondani semmit.
• Ezen akár segíthet, hogy egy picit így visszakeressük, hogy mi is az, amit egyébként én gyerekként akár szívesen csináltam volna, szívesen játszottam volna, hogyan tudom ezt a mostani felnőtt életembe, akár konkrétan ezt a tevékenységet mondjuk visszahozni, vagy ahhoz hasonlót, hogy egy picit így megélhessem ezt a fajta szükségletemet, ami lehet, hogy egy gyerekként nagyon, nagyon hiányzott.
• Nem is gondolkodik azon, hogy ő szerepeket tölt be és funkciókat lát el mások helyett, hanem egyszerűen ez a természetes számára. És a gyógyulás folyamatában az a pici változás, ami akár természetesen is elkezd megtörténni, az már jó jel, amikor valaki elkezdi azt mondani dühösen, hogy de én már nem akarom a feleségem, vagy a férjem helyett ezt/azt csinálni.
• Az látszik a kutatásból, hogy összefügg a parentifikáció a felnőttkori társüggőség jelenségével, mert ott is előkerül a a gondoskodó/gondozó szerepkörére alapozott identitás. Ami persze nem tudatos, de akkor ő ez után meg a párjáról gondoskodik (az adja az élete "értelmét"), ahogy előtte a gyermekkori családjáról.
• Az is ott lehet a háttérben motivációként, hogy amíg a másikról gondoskodom, nem kell magammal foglalkoznom.
• Vagy olyan következmény is lehet, hogy annyira telítődött a parentifikált gyermek gyermekkorában azzal, hogy neki kell mindent csinálnia, hogy utána inkább elkerüli a kapcsolatokat, hogy ne kelljen többé.
• Vagy megfordítja, és utána úgy alakítja (kicsit gyerekszerepet felvéve), hogy onnantól meg a világ gondoskodjon róla.
• Belső általában nem is tudatosan megfogalmazott félelme szokott lenni: hogyha elkezdek magammal foglalkozni, akkor önző leszek, vagy hogyha már nem vagyok hasznos a másiknak, akkor elhagynak, akkor magamra maradok.
• Néha emiatt annyit nyel, messze túlmegy a határain, hogy egyszer csak robban és mondjuk felmond a munkahelyén. Hasznosabb már menet közben megtanulni meghúzni a határait.
• Persze ez is egy spektrum - mennyire parentifikált valaki.
• A parentifikált érezheti azt is, hogy ha együtt van valakivel, akkor csak addig marad a másik vele, amíg szükség van az ő gondoskodására. Emiatt "abuzálhatják" is a partnerüket, ami nem fizikai bántalmazást jelent, hanem pl. olyat, hogy bár ráérez, hogy jól esne neki egy szelet kenyér, de ő hármat csinál, és szüksége is van arra, hogy az illető megegye mind a hármat, hogy érezze, hogy szükség van rá. Ez a parentifikált hozzátartozójának komoly konfliktusforrás lehet, hogy ezt hogy beszéli meg vele, hogy ő csak egyet kér - vagy éppen nem is éhes -, hogy tartsa meg az autonómiáját.
• És ahogy a parentifikált fokozatosan kijön ebből a gondoskodó identitásból eljöhet egy káosz érzés, egy légüres tér, hogy akkor ki is ő valójában? Ez része a terápiás, önismereti folyamatnak, hogy ezt a teret ki tudja tölteni tényleg saját magával - mert akkor már a régi közege nem jó, de az új még nincs meg.
• Ez bűntudatot is behozhat, hogy ha már nem "gondoskodik úgy" másokról, mint korábban, főleg ha ők ehhez hozzászoktak, nekik kényelmes volt, akkor éreztethetik vele, hogy már nem törődik úgy velük... ez visszahúzó lehet.
• Érdemes ilyenkor körüljárni a bűn fogalmát, hogy vajon tényleg bűn-e ha az ember nem látogatja meg minden hétvégén a szüleit, stb... A bűtudat megjelenése már jó jel lehet arra, hogy a leválás elkezdődött.
• Érdemes lehet házi feladatként kidolgozni magunknak, hogy mit gondolok arról, hogy ki a "jó ember"? Hogy én milyen helyzetekben tudom azt megfogalmazni, hogy az "elég jó ember" az sokat ad, de magára is gondol, és hogy ez hogy néz ki konkrétumok szintjén az én értékrendem szerint.
• Míg a nárcisztikusnál a fókusz mindig önmagán van - és evidens, hogy ő neki minden jár -, addig a parentifikált a környezetére rakja a fókuszt, és az a hiedelme, hogy neki nem jár annyi. Másképp "könyvelnek".