Bibók Bea: Miért nem tudunk túllépni olyan múltbéli kapcsolatokon, amikben elhagytak minket?

Ezt az írást Bibók Bea Facebook-oldaláról vettük át – itt olvasható az eredeti bejegyzés –, hogy minél többen megismerhessék a munkásságát. Ha tetszik, kövesd az oldalát!

Kati érkezett ma hozzám, aki egy párkapcsolati szakítás után nem tudott egyenesbe kerülni. Mindennel próbálkozott. Például rögtön kalandokba keveredett, de nem működött, hiszen mindig az exére gondolt.

Ezután azt a stratégiát találta ki, hogy halálra dolgozza magát. Emiatt viszont éjszaka foglalkozott a volt párja utáni nyomozással, így iszonyúan kimerült.

Majd próbált barátokhoz kapcsolódni, nekik sírni el a hiányból fakadó keserveit. Miután rájött, hogy semmi sem segít, eljött hozzám.

Egy hat éves kapcsolata ért véget, de sajnos keserű érzésekkel, dühösen váltak szét, amiben sok kérdésére nem kapott választ a párjától.

Kati szerette volna megérteni, miért ragaszkodik, miért kötődik még mindig Jocóhoz. Szinte napi rituálé volt, hogy csekkolta az online közösségi oldalakat. Nézte, hogy a chat felületeken mikor volt utoljára online. Kati a Tinderre is felregisztrált, és ott is megtalálta a volt szerelmét. Saját magának adott jó erős gyomrosokat azzal, hogy kémkedett utána, hiszen iszonyúan fájdalmas látni azt, hogy akibe még szerelmesek vagyunk, már új társat keres. Ezért felszakadtak a fájó sebek, amiknek nem volt ideje gyógyulni.

A kutakodás mellett megélt ábrándozás visszaidézte a szép emlékeket, ezért a veszteséget még nagyobbnak élte meg.

Vannak emberek, akik egy szakítás után sok ideig nem tudnak új kapcsolatba kezdeni, csak esetleg futó próbálkozások vannak, vagy még az se, de mivel megrekednek a veszteség feldolgozásában, így nem tudnak továbblépni. Évek telnek el és marad a szenvedés, az elutasítottság kínja, a reménytelenség és a továbblépés képtelensége. Jellemző, hogy a veszteség iránt érzett nosztalgikus gondolkozási folyamatok nagy része a közösen megélt élményekre irányul. Idealizáljuk azt, és életünk egyetlen esélyének éljük meg. A fájdalom miatt állandó az információ éhség, - mint Kati esetében is, - az elutasított fél nagyon leleményesen nyomoz, akár a baráti kapcsolatokat felhasználva is tudni akar mindent az exről. Végtelen féltékenységet él meg, ha azt látja, hogy a párja már túllépett a szakításon.

Az elhagyott párok érzelmileg kizsigerelve érzik magukat, igazságtalannak érzik a szakítást, de a szerelem érzése mégsem csillapodik a lelkükben az exük iránt, leginkább, ahogy telik-múlik az idő, gyakran egyre erősebbé válik. Úgy érzik, hogy életük egyetlen párját vesztették el és mindent megtennének azért, hogy újrakezdhessék a kapcsolatot. Ezt a vágyat a megszépített, nosztalgikus szerelemmel teli gondolatok tartják életben.

Kati rengeteget mesélt a terápiás ülésen azokról az emlékeiről, amik miatt azt érezte, megtalálta élete párját. Imádtak fallabdázni, piacra járni, váratlan szerelmes üzeneteket csempészni egymás zsebébe. Huncutkodtak egymással, és Kati úgy érezte, elválaszthatatlanok. Ennek ellenér bekövetkezett a szakítás, a terápiás folyamatban az rajzolódott ki, hogy túl szorosan kötődtek egymáshoz, már-már fullasztó volt a kapcsolat. Vélhetően Jocónak nagyobb térre volt szüksége, Kati viszont a hozott kötődési mintái miatt túl szorosra fűzte a kettejük kapcsolatát. neki az adott biztonságot, hogy millió szálon kapcsolódtak, de Jocónak ez megterhelő lehetett. A kötődési minták különbsége abból is jól látszott, hogy Kati az erősebben kötődés miatt nehezebben tudta túltenni magát a szakításon.

Nézzük, miért tartjuk életben annak a kapcsolatnak az emlékét, ami váratlanul ér véget, vagy amiben nem biztos, hogy igazán elfogadtak minket? Miközben az elhagyatottság traumája ért minket, mégis nosztalgiát érzünk a befejezett kapcsolat iránt. Egy olyan illúziót dédelgetünk magunkban, amiben újra éljük a kapcsolatot. Megszépítjük, idealizáljuk, fantáziánkban tökéletessé tesszük. Ezért egyre inkább vágyunk arra, hogy újrakezdjük, hiszen a szakítással elvesztett lehetőség egyben a boldogság lehetőségének az elvesztése is. Ambivalens érzések uralják ezt az állapotot. Egyidejűleg van jelen a fájdalommal teli vágyakozás a hiánnyal, szomorúsággal és haraggal. A kettős érzésvilág megnehezíti az elengedést, hiszen nemcsak a fájdalmat kellene elengedni, hanem ezzel egyidejűleg a boldogság reményét is. Ebben az állapotban tulajdonképpen a jelenben vagyunk, de a múltban élünk. Visszapörgetjük az eseményeket, a történéseket, apró részleteket idézünk fel, és illúziót gyártunk, fantáziálunk, hogy hogyan lehetne másként és jobban csinálni.

A múltban való tartózkodás egy édes álom, ilyenkor nem vagyunk képesek a jelen érzelmi feladatait ellátni. Robotként élünk, jó esetben a pragmatikus rutin feladatok töltik ki a mindennapjainkat, de érzelmileg a múltban tartózkodunk, sírunk, miközben azt érezzük, hogy a boldogság esélye is ott van. A szakítás traumatikus élmény, hiszen az elutasítottság és a szakítás sebet ejt az egónkon, mert a számunkra legfontosabb embertől kaptunk hirtelen végérvényes negatív értékítéletet., mint ahogy Kati is megkapta: "Nem kellesz!" A szakítás azt üzeni az egónknak, hogy nem voltunk elég jók a számára. Ezáltal megsérül az énképünk és önértékelésünk, és egy olyan rés keletkezik rajta, amit nem vagyunk képesek begyógyítani. A gyógyulás reménye tartja életben a traumatikus vágyat, és a nosztalgiát. Arra vágyunk, hogy ismét kapjunk egy lehetőséget arra, hogy a szeretett személy előtt is és önmagunk előtt is bebizonyíthassuk, hogy szerethetőek vagyunk. Egy hirtelen szakítás után az egónk sérülése romokba dönti az öndefiníciónkat is, ami után újra kell építeni magunkat. Azt érezzük, hogy a régi kapcsolat jelenti az igazi lehetőség erre. A régi, hiányzó kapcsolat óriási mértékben felértékelődik, éppen ezért az újrakezdés vágya is óriási mértékű. Ez a nosztalgia és a szakítás traumatikus jellege egyszerre fejti ki a hatását a pszichénkben. Egyszerre küzdünk a hiánnyal, a vággyal, az elutasítottsággal, a fájdalommal és a szeretetlenséggel.

A múltbeli kudarcos kapcsolat a kétféle érzésvilág síkján tart fogva minket. A jelenben vagyunk, de a múltban élünk, éppen ezért, ahhoz, hogy új kapcsolat felé tudjunk nyitni, először a múltból meg kell érkezni a jelenbe, majd a régi kapcsolat elgyászolása szükséges. A gyászmunka után van lehetőségünk a jövő felé fordulni és hinni egy új kapcsolatban. Bár a múltbéli kapcsolat azért válik életünk központi kérdésévé, mert bizonyítékot szeretnénk kapni arra, hogy szerethetőek és értékesek vagyunk. Ám erre már egy új kapcsolat lenne hivatott, a jelenbe megérkezve, és már a jövő felé fordulva.

Ha már egy jó ideje nem tudunk túl lépni egy múltbéli kapcsolaton, mint Kati, akkor jó esély lehet egy pszichológus segítségét igénybe venni. Mert egy befejezett gyászfeldolgozás után már képesek leszünk előre nézni, hinni önmagunkban, az értékességünkben és a szerethetőségünkben, így az életünk új szakaszában már az önbizalmunk is nagy eséllyel virágba borulhat.