Ezt az írást Bibók Bea Facebook-oldaláról vettük át – itt olvasható az eredeti bejegyzés –, hogy minél többen megismerhessék a munkásságát. Ha tetszik, kövesd az oldalát!
A klienseim gyakran mesélnek arról, hogy mennyire bántónak érzik, ha egy nehéz élethelyzet esetén nemcsak a jelenlétével és a a szeretetével van jelen a számukra fontos társ vagy barát, netán a szülő, nemcsak empatikusan meghallgatják őket, hanem egy fontos határt átlépve azt is megmondják nekik, mit kellene csinálniuk. Ilyenkor a másik fél valóban egy fontos határt lép át és feljogosítva érzi magát, hogy megmondja a megoldást is, pedig ez nem mindig esik jól a másiknak.
Mert nagyon sokszor a nehézséggel küzdő fél csak arra vágyik, hogy meghallgassák őt és együttérezzenek vele. Tudom, hogy a másik félnek sok esetben nehéz megállnia azt, hogy ne javasoljon megoldásokat, de ezt leginkább akkor érdemes megtenni, amikor a másik megkéri rá. Egyébként okoskodásnak tűnik, illetve egy domináns-alárendelt kapcsolódást eredményez.
Ilyenkor a bajban lévő fél még szerencsétlenebbnek érzi magát, hiszen dinamikailag az történik, hogy a másik dominánsabb pozícióba kerül attól, hogy 'megmondja a tutit'. Az ilyenkor egy tapintatos és elegáns viselkedés az, hogy mielőtt bármilyen megoldást említenénk, megkérdezzük a másikat, hogy szeretné-e tudni, mi hogyan oldanánk meg a problémát. Az is nagyon szerethető hozzáállás, ha megvárjuk, hogy a bajban lévő fél fogalmazza meg azt a kérést, hogy szeretné tudni, mi hogyan tennénk az ő helyében.
Mert minden, ami kevés, és minden, ami sok, az abúzus. Csakis a szükséglet szerinti segítség az, ami valódi segítség.
Grafika: Tapasztó Orsolya
Ajánlások · 0
Itt oszthatjuk meg egymással azt, hogy nekünk személyesen mit adott ez a tartalom.
Írd meg az ajánlásodat – jóváhagyás után a beceneveddel jelenik meg. Megosztom, mit adott nekem