Buda László: Mit üzen a tested? 2017

YouTube link

Orvosi egyetem után azt érezte, hogy csak a lényeget nem érintették - csak a fizikai testet figyelik. Nem kérdezik, hogy amúgy hogy vagy? (Struccpolitika : a bonyolultabb dolgokkal inkább ne foglalkozzunk - túlterheltség miatt is)

Inkább betegségügynek nevezhetnénk.

Halálozási toplista:

• szívbetegség: talán köze lehet az érzelmeinkhez, hogy is tudjuk megélni szívvel az életet
• daganat: szintén szoros kapcsolat az érzelmi élethez
• orvosi beavatkozások következményei (70% szed rendszeresen gyógyszert - és több egyszerre nehéz látni mit okoz)

Richter Gedeon: "a gyógyszer nem arra van, hogy beszedjük, hanem hogy eladjuk

Most az orvos szerepe olyan, mintha az élet foci meccs lenne, és az orvos dolga, hogy minél hamarabb visszajuttassa a pályára (minél hamarabb visszamenni oda, ami megbetegített - sokszor a régit szeretnénk visszahozni)

Mit jelent, ha a test egy részével valami baj van? A közvetlen test szimbolikai szótárak (pl. mit jelent a könyök, stb) egyrészt elég sokféle jelentést adnak, és sokszor ez nem jelent érdemi támpontot az adott egyéni esetben.

Sokkal jobb lenne "beszélgetni" a testtel - megkérdezni a testet, nem kéne akkor vizsgálgatni, találgatni... Csak a módját kell megtalálni. Mint egy kisbaba is folyamatosan kommunikál, csak meg kell érteni: kell hozzá, hogy ismerjük azt a babát és hogy szeressük, személyes érzelemgazdag kapcsolat kell hozzá, és megnyílik egy intuitív kapcsolat.

Ugyanígy a testünkkel is. És sok ember onnan indul, hogy el van idegenedve a testétől. Visszatalálni erre az egységre, erre a személyes, őszinte, érzelemteli, hálával teli, köszönettel teli, gondoskodó kapcsolatra, ez egyáltalán nem evidens.

Egy sejtünk számára talán mi, a teljes ember olyan mint nekünk egy Istenkapcsolat. És ha nincs aktív kapcsolat ezzel a nagyobb valamivel, aminek a részei vagyunk, nincs kommunikáció akkor nagyon el lehet árvulni, kiégni, megbetegedni... úgyhogy jó dolog kommunikálni a szerveinkkel, sejtjeinkkel... izgalmas gyógyulási történetek tudnak elindulni...

Talán nem is az a lényeg, hogy én beszélgetek mondjuk a daganatommal, hanem az a lelkiállapot, az az érzelmi állapot, az a belső kapcsolat, teremtés, saját folyamattaimmal, felelősségvállalás, annak a tudomásulvétele, hogy közöm van a daganathoz és mindahhoz, amit képvisel: a kapcsolati mintáimhoz, a személyes múltamhoz, a történetemhez. És ez a köz az, mikor megszűnik a szeparáció, véget ér a háború az ember belső világában, és elindul egy kommunikáció az óriási gyógyító kapacitást, potenciát jelent egy ember belső testi-lelki-egészségi állapotának a javulása szempontjából.

A SzomatoDráma egy általa kidolgozott játékos módszer, ami például alkalmas erre. Pl. egy hölgy egy régóta nem gyógyuló sántikálására nézett rá, és hirtelen rádöbbent - amit akár magától is tudhatott volna, csak talán nem volt elég éber rá - hogy a férjével való kapcsolat jelenik meg ott.

A test nem igazán csinál semmit, úgy véletlenül, de nagyon gyakran nem tudjuk, hogy miért csinálja. Megéri közel menni hozzá, megéri bármilyen eszközzel kommunikálni vele.

Van amikor ha az ember elkezdi, egyből csodásan működik. De van amikor van valami erő, ami visszatartja a gyógyulást - akár valami rejtett vonzódás/ragaszkodás a betegséghez. Egy belső megosztottság van: egyszerre ott a vágy a gyógyulásra is, és egyszerre ott ez a visszatartó erő.

Pl. fogyókúrák is ilyenek. Nagyon sokan csinálják, és átlagban nagyon eredménytelenek. Talán azért, mert önelutasításból indul az egész. Ami ugyan lehet egy jó kezdő energia, de nem tartós. Analóg módon a gyermekneveléssel: vele se megy ilyen módon közelítve, fellázad az erőltetés ellen.

Sok háborús metaforát használunk a gyógyításban is, hogy harcolunk a betegség ellen, a fájdalomcsillapító és "pain killer" (fájdalom ölő) magyarul, a baktériumokat is kiírtjuk... de ez itt se visz valószínű igazán jó eredményre. Inkább a békés tárgyalás.

A neurózis Fritz Perls (gestalt terápia atyja) szerint úgy lehet elképzelni, hogy van egy hölgy a templomkórusban, aki éneklés közben egy ponton észreveszi, hogy pisilnie kell. a legtöbb embernek nincs annyi ereje, hogy vagy fogja magát, és lemenjen a pódiumról, és keressen egy vécét, ami szerint egy egészséges megoldás, vagy akár el tudjon vonatkoztatni attól, pisilnie kell, és önfeledten énekeljen, lesz ami lesz. A legtöbb ember ilyenkor beszorul egy olyan állapotba, hogy se pisilni, se énekelni nem tud rendesen.

A neurózis a civilizáció velejárója, mindannyiunkra jellemző valahogy. Pl. a vívódás, hogy próbáljon-e olyan lenni, amit elvárnak tőle, vagy próbáljon kiemelkedni és önálló dolgot kifejleszteni. Az előbbi kényelmes, meleg, csak unalmas, és nem vezet sehova és fárasztó egy idő után, a másik pedig veszélyes, szégyenkezéshez vezethet...

Hangzatos mondás: "miért igyekszel annyira beilleszkedni, mikor azért születtél, hogy kiemelkedj?" Talán így van, de nehéz megvalósítani, bátorság kell hozzá.

Brené Brown mondja egyik előadásában, hogy az odatartozás (belonging), a valódi kötődés, a valódi meghitt kapcsolat legnagyobb ellensége a beilleszkedés. Mert a beilleszkedés az az, amikor lemondasz magadról, és nemet mondasz magad bizonyos aspektusaira azért, hogy mások elfogadjanak.

A nevelésünk, szocializációk részei a negatív visszajelzések, amik azt mondják, hogy mi nem stimmel veled. Ez aztán (ha túl sok van, vagy nincs eldolgozva) belsővé válik, belső háborúvá, nemet mond magára az ember... Erre "megoldási stratégiák":

• menekülés: önmagam elől vagy a világtól
• támadás: vagy magam vagy a világot
• megjavítás: önmagam vagy a világot (de ez is "nyugtalanságból" - hiányzik az igen önmagukra)

Kulcs: igent mondani önmagunkra, magunkhoz ölelni azt, amit eddig nem.

Egy pánikrohamos hölgy története: rettenetes pánikrohamai voltak, nem szűntek gyógyszerre se, nem használt neki semmilyen terápia, és már elege volt az egészből. Utazott a villamoson, és megint jön ez a pánik. Elege volt mindenből, olyan dühös lett, hogy azt hitt, hogy mindjárt megőrül, és ugyanakkor azt akarta, hogy valami máshogy legyen, mint eddig, nem akart tovább menekülni. A hölgy leszállt a villamosról, kiment valami füves területre Budapest közepén, ott hanyatt feküdt, szétvágta kezét lábát, és ott bele kiáltotta a budapesti zűrzavarba, a hangzavarba, hogy akkor gyere (csak sokkal cifrábban, ahogy vaskosan kijön ilyenkor) A roham minden addiginál erősebben beleütött, és megrángatta, az élete legrosszabb rohama volt. És tűrte, "gyere, csináld, gyere". Szóval ilyen párbeszédbe bonyolódott ezzel a rohammal. És fél perc sem telt el, és így alább hagyott. Aztán elmúlt. És ami fontos: nem jött vissza többet.

Amikor valaki úgy dönt, hogy hajlandó önmagát felnőttként egy kicsit újra kézbe venni, felnöveszteni, fölnevelni, akkor az olyan, mintha egy szárnyra kapnánk. Akkor kettő dologra lesz szükségünk:

• Önismeret: minél inkább legyek tisztább azzal, hogy mi zajlik bennem.
• Önszeretet: engedni, hogy áramoljon bennem, a részeim között a szeretet, valami és valami között. Hogy megjelenjen ez a hármasság, ez a kulcsa. Hogy én szeretem a testemet: vagyok én, van a testem, és van a szeretet, ami áramlik. Én szeretem azt az egykori gyermeket, aki voltam. Szeretem akkor is, ha nagyon nem volt senki annak idején, aki szerette volna, vagy megvigasztalta volna. Vagy én szeretem azt, a személyt, aki időnként hibázik. Hajlandó vagyok elfogadni.

Két alapélmény,:

• A világ közepe én vagyok: a saját világom közepe. Ha mások világának is, akkor az nem jó - nárcizmus, stb.
• Egy porszem vagyok a világegyetemben: ha ez elhatalmasodik, akkor az se jó, az egésznek semmi értelme...

Nem olyan könnyű összekombinálni. Szív példája: ami élete végéig pumpálja a vért és támogatja az összes többi szervet, és ugyanakkor van benne egy ilyen finom önző mozzanat, hogy a legoxigenizáltabb, a tüdőből elsőként jövő legfrissebb vért a maga koronária ereibe kell, hogy bepumpálja annak érdekében, hogy a feladatát el tudja látni. Nagyon szépen ötvözi az alázat és a self-empowerment, az önfelhatalmazás mozzanatait.

Buddhista metafora: ha eltalál egy nyílvessző, például beteg leszel, hibát követsz el, valaki megaláz, és stb. stb. arra ügyelj, hogy a másodikat ne lőtt ki magadra. És ez a második nyíl, ez nem más, mint az a vélelem, hogy ennek nem szabadott volna így lenni, a szégyenkezés, az önmagunk bántása. Ehelyett nagyon fontos az együttérzés önmagunkkal, első számúlag mi saját magunknak tudjuk ezt megadni.

Önelfogadás ha nem megy úgy ahogy vagyunk, akkor egy kiterjesztés: elfogadom azt, hogy ezt még nem tudom elfogadni. Vagy ha azt sem, akkor elfogadom azt, hogy még nem tudom elfogadni, hogy nem tudom elfogadni...

Önmagunkkal való kapcsolatban szüksége lesz kíváncsiságra, hogy új kérdéseket tudjon magának föltenni, hogy hajlandó legyen újra érdeklődni mélyen önmaga iránt, hogy ne szokja meg saját magát, ugyanolyan, mint egy kapcsolatnál. Ha te azt hiszed, hogy ismered a párodat, ott egy picit meghalt valami a kapcsolatban. Ha úgy érzed, hogy már nincs mit kíváncsian kikutatni belőle, akkor jutott el a dolog egy picit a stagnálásra. Kár ezt behozni, inkább érdemes megtartani ezt az állandó kíváncsiságot önmagunkkal szemben is, és hát szükség lesz bátorságra ehhez.

"Ugrani kell, ha ott a pillanat." : bungee jumpingra ment a barátjával. Ő végül csak leugrott, a bártja nem. Utána feldolgozták az élményüket sörözés közben, az övé megvolt 3 perc alatt, a barátjáé több óra.

Öntisztelet: hajlandó vagy a saját utadat visszamenőleg is tiszteletbe tartani, a saját reakcióidat legalább annyira tisztelni, mint bárki tekintélyszemélyét.

Nehéz helyzetben négyféle reakció:

• destruktív passzív: áldozat
• destruktív aktív: agresszor
• konstruktív passzív: szemlélődő
• konstruktív aktív: alkotó

Élet leglégyegesebb részei, hogy rájöjjünk, hogy hogyan szűkítsük be a destruktív zónát, és hogyan találjuk meg, hogy mikor érdemes inkább szemlélődni, vagy alkotni, ahogy Szent Ferenc imájában is van:

Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni, Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, És adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.