Kemény Péter: Transzgenerációs mintáink a párkapcsolatban

YouTube link

Spotify link

Tartalomból:

• Ameddig valaki nem nyúl hozzá valamilyen fajta önismerettel a saját párkapcsolati mintázatáig, addig mindenképpen a szülei párkapcsolati mintázatát vagy egy-ezegyben másolja, vagy fordít rajta egyet és az ellenkezőit akarja csinálni, vagy ennek valami vegyes képlete, de semmiképpen sem valami saját eredeti mintázatot csinál. Mindezt tudattalanul.
• Családállítás és rendszerállítás: Hellinger dolgozta ki. Alapviszonyulása, hogy annélkül, hogy tudnánk, mi egyszerre vagyunk individumok, külön álló egyének, és egyszerre vagyunk nagy rendszerek része. Nagyon-nagyon sok rendszer része vagyunk: van egy belső pszichés rendszerünk, van a családi rendszerünk, van az országunk, az egész bolygó egy rendszer, és ott a munkahelyünk, minden emberi közösség, aminek még része vagyunk.
• Hogy kapcsolódik ez a párkapcsolathoz? Úgy, hogy a világot, azt, ahogy zajlik a mi nevelkedésünk, introjektáljuk, ami a projektálásnak, a kivetülésnek az ellentéte, tehát, hogy bevetül nagyon-nagyon sok minden, amit mi aztán elkezdünk úgy működtetni, hogy a belső világunkba bevetültek ezek a dolgok. Van egy belső univerzumunk, belső rendszerünk, ami egy belső megjelenése a mi külső világunknak. Amikor mi párkapcsolatot csinálunk, igazából nagyon sokszor nem csak arra reagálunk, és úgy reagálunk, ami éppen velünk történik külsőleg, hanem a belső rendszer viszonyait vetítem rám. Ezt nevezhetjük projekciónak is, vagy nevezhetjük rendszer szemléletben úgy, hogy egyszerűen úgy nézem és látom a másikat, ahogy az én rendszerem azt el tudja képzelni. Erre egy jó hasonlat a kosz a szemüvegünkön, és én bárhova nézek, forgatom a fejem, mindenhol pont azt látom, amit én egyáltalán meg tudok élni. És az, hogy én milyen párkapcsolatot tudok elképzelni, abban ott lesz ez a szemüveg torzítás. Tehát amikor én mindig ugyanazt látom minden párkapcsolatomban, olyankor gyanús kéne legyen, hogy valójában a kosza az én szemüvegemen van, és én igazából belső mintákat ismétlek.
• Tehát, ha mondjuk anyu mindig elutasított, akkor én nagyon jellemzően azt élem meg, hogy a nő, a női kapcsolat az engem mondjuk el fog utasítani. Tehát, amikor én ránézek az én már választott páromra, akkor egy rétegben biztos oda fog kerülni egy ilyen belső anyai mintázat, hogy én mindig el vagyok utasítva. Tehát hiába mondja az én kedvesem, hogy de jó, hogy jöttél, én visszakérdezek, hogy biztos? Vagy nem akarsz te valójában valahogy elutasítani? És ezeket aztán persze jól ki is erőszakoljuk, és mégis csináljuk a másikon, tehát, hogy idő után még be is bizonyítjuk, hogy igazunk van.
• A családi minták tudattalanul a családi mezőn vagy rendszer mezőn "sugárzódnak át", így ha valakivel randizunk, akkor valóban nem csak én és a másik fél van a randin, hanem mindkettőnknek a felmenői is (mint a Star Warsban a halott jedi mesterek halvány kék fényű) kisugárzása is ott van. És ezeket tudattalanul érzékeljük is, az alapján is választunk. Aztán ott vannak velünk az "ágyban" is... és ebben tud segíteni a családállítás, hogy szép lassan "kipaterolhassuk" őket az ágyból, vagy legalábbis tudosíthatjuk és csökkenthetjük a hatásukat. Mert ha ott a "kosz a szemüvegünkön", akkor valójában nem tudjuk egymást látni.
• Ez sok réteg a személyiségünkben is, a családi rendszerünkben is, meg ott a karma is.
• A felmenőink elvileg hét generáción keresztül is tudnak hatni - persze minél távolabb vannak, annál nagyobb erő kell hozzá - pl. annál nagyobb trauma.
• Hellinger még a heten is tovább megy azzal, hogy valahol a legvégén ott az ősforrás, az ősök óceánja, vagy maga az élet forrása. És ebben nem csak traumák vannak, hanem óriási erőforrások is.
• A trauma egy seb, amihez ha hozzáérünk fáj. Miért érdemes mégis belenyúlni? Mert ha nem tesszük, akkor egy csomó energiát felhasználunk arra, hogy megvédjük azt, elkerüljük az érintését, betokosodunk, stb... és ha belenyúlunk, meggyógyítjuk, akkor bár az fájdalmas épp akkor, de utána rengeteg energia felszabadul.
• A függőségek is ilyenek, "megoldási módok" egy korai sérülésre, traumára. Ha a mélyére megyünk, meggyógyítjuk, akkor lehet, hogy elmarad az igénye, le se kell szoknunk. De ez nagyon sok munka, nagyon nehéz azt a sérült szeretetmintázatot visszatölteni, bepótolni.
• És itt jöhet a különböző módszerek kombinálása, például a trauma megtalálására nagyon jó a családállítás, a függő rész integrálására is, a töltésre pedig nagyon jó a bodywork, az érintésterápia, vagy egyéb testfókuszú módszerek.
• Ugyanígy működhet azzal a részemmel, aminek az az élménye, hogy "nem elég jó". Ez valamennyire szinte mindannyiunkban van, mert szüleink nem tudtak teljesen az igényeinkre hangolódni... különösen a korábbi generációkban. A mostaniban meg lehet, hogy inkább a ló túloldalán van néhány szülő, aki csak a gyerekre fókuszál, feladja a saját éltetét... De inkább még mindig a másik a jellemzőbb. És a családállításban akkor oda tudok menni felnőttből ahhoz a részemnek, akinek ez az élménye... vagy az, hogy elhagyják...
• Módszerek integrálása kapcsán: a nonverbális (korai) időszakra nagyon jók a testorientált módszerek, mint amilyen a bodywork, a személyiségfejlesztésre a pszichodráma, az állítás pedig egy olyan, ami valahogy körülveszi az egészet. Mindegyik másképp dolgozik. Felismerni valami pl. beszélgetős terápiában hosszú idő lehet, ami lehet, hogy egy állításban meglesz, de aztán integrálni azt, ahhoz nagyon jól jön az egyéni terápia.
• Azt is meg lehet nézni, hogy hogyan van apa és anya a párkapcsolatban. Nagyon sokszor, például, ha az apa-anya sokat veszekszik, vagy valamilyen fajta erős konfliktusban van, akkor mi menthetetlenül valamelyik pártra odaállunk. Vagy együtt érzünk az anyánkkal, mert az apánk cseszegeti, vagy anyánk cseszegeti apánkat, és akkor mi apánkkal azonosulunk. De ameddig van egy ilyen fajta azonosulás, addig, ezt úgy mondja a családállítás, hogy én a szüleim párkapcsolatával vagyok elfoglalva, és nem a sajátommal. Ehhez nekünk, ebben a hellingeri rendben nincs közünk, hanem nekünk az a dolgunk, hogy hát igen, a szüleim így tudták minni a dolgukat, ez nekem gyerekként nagyon fájt, nagyon fájt, hogy anya és apa ebben volt, de én meghajolok az ő sorsuk előtt, meghajolok a saját sorsom előtt. Ebben a helyzetben, a meghajlás, a tiszteletadás vagy az elfogadás gesztusa a családállításban, és azt mondom, hogy én csinálhatom jobban.
• Péter a saját párkapcsolatában: bárcsak azt mondhatnám, hogy 13 év önismeret meg egy ilyen jó felkészültség után flowless működik mindenben, természetesen nekem is megvannak a magam párkapcsolati kérdései, ahol pont ez a már korábban említett akár kölcsönös függés, vagy nagyon-nagyon sok minden benne van az én életemben is. Amit fel tudok mutatni, az nem az, hogy nekem nincsenek hullámhegyeim és hullámvölgyeim, hanem, hogy ebben, hogy beszélünk egymással, hogy kérünk segítséget, hogy tudjuk átbeszélni, vagy ránézni arra, hogy éppen mi történik velünk. Tehát igazából, hogy ez a felnőtt-felnőtt szerződés megvan-e közöttünk, amiben mi összekapaszkodunk, és kitartunk akkor is, amikor éppen regresszióba hullunk.
• És van nekik egy hatos körük, van hat olyan pár, aki mindenki terapeuta, és olyan mélységbe tudunk beszélgetni, ami nem párterápia, de oda elviszik havonta egyszer a dolgainkat, és megosztják. És mindig úgy jönnek ki, hogy van muníció, mert három párból mindenkinek van valamilyen mintája, egy együttérzést kapnak. Ez egy nagyon-nagyon jövőbe mutató dolog, hogy önhordó, vezető nélküli, egyenrangú csoport, ahol mindenki egyszerre figyel önmagára, és közben figyel a többire is.
• A (pár)terápiákat, önismeretet jó "megelőző" módon is használni, nem csak akkor, amikor már sok minden be lett söpörve a szőnyeg alá, mert akkor az ott púposodik, és állandóan felbotlunk benne minden "apróság" miatt. Érdemes takarítani a szőnyeg alól is.
• Játszmakör térképezés: saját ismétlődő működésem feltérképezése. Nulladik törvénye: olyan a világ, amilyet feltételezek. Pl. az van ott, hogy "te úgysem szeretsz" vagy "én nem vagyok elég szerethető"... ezek fixációs alappontok, és ezek köré szervezem a mondandómat és a párkapcsolat életemet is.
• Vannak bejáratott utak, mint a régen szekér nyomvonalak. Ha valaki még nagyon az elején van, akkor egyáltalán nincs lehetősége kijönni ezekből a vájatokból. Aki járatosabb, annak már van külső kamerája is, ami észreveszi, hogy bent van épp a vájatban, és jó esetben ki is tud belőle jönni, váltani.
• A szenvedés mértékez csökkenthető sokat, ha megértem a dolgokat, és empátiával fordulok magamhoz. Így felismerhetek csomó olyan dolgot, amilyen utcában már nem kell bemenni. Például párválasztásnál tudattalanul szerződni valakivel, hogy szétzúzzon...
• Ha egy kapcsolatban tudok beszélni az érzéseimről, kimondani "ami van" (asszertíven, nem vádlóan - nem a világvége, hanem csak hogy épp pl. össze vagyunk veszve), együttérzeni a másikkal, aki épp bezuhan egy nehézésébe. Ilyenkor lehet, hogy nem zuhanok én is be mellé, hanem meg tudom tartani magam.