Kötődési stílusok

YouTube link

A videó szövege:

Azzal kapcsolatban, hogy hogyan kapcsolódunk egy másik emberhez, talán az egyik legismertebb pszichológiai fogalom a kötődési stílusok, vagy kötődési típusok, hogyha fiatalkorban nézzük. Mert első körben ott nézték, főleg a dián az első sorban lévő kutatók, akiknek a nevéhez kötődik ez az elmélet. Gyerekeket vizsgáltak, hogy hogyan kapcsolódnak az édesanyjukkal, vagy az elsődleges gondozójukkal, és úgy találták ők is, meg a később is többi kutató erre épülve, hogy ez felnőtt korban az emberi kapcsolatoknál, különösen a párkapcsolatnál elég nagy mértékben, elég gyakran visszaköszön. Emiatt érdemes lehet megismerni a saját kötődési stílusunkat meg, hogyha van párunk, az övét is.

Nézzük ezeknek az elrendezését! Egy kétdimenziós rendszerben szokták elhelyezni, ahol az egyik dimenzió, most itt a vízszintes dimenzió, ez a szorongásnak a skálája, tehát minél inkább abban az irányban van, annál erősebb a szorongás, ami abból fakad, hogy az az énkép, ami kialakul a gyermekben is, aztán a felnőttben is ott lesz, az negatív. Tehát minél inkább azt éli meg, hogy ő nem méltó a szeretetre, nem jár neki a boldogság, ő nem oké, nem jó, annál erősebb lesz az a belső szorongás, amit érez. A másik skála pedig inkább az emberekről alkotott képpel kapcsolatos, tehát hogy milyen a másik ember, vagy az emberek úgy általánosságban, minél inkább negatív ez a kép, annál inkább el akarjuk kerülni, ez az elkerülésnek a foka. És minél inkább gondoljuk úgy, hogy jók az emberek, jó velük kapcsolódni, jobb egy kapcsolat, mint különállva, akkor annál kevésbé jellemző ránk az elkerülés. És ezt a skálát osztják négy részre. Kicsit, vagy hát nagyon leegyszerűsítve: pluszra, mínuszra, tehát hogy én oké vagyok, nem vagyok oké és az emberek okék vagy nem okék.

Szorongó-ambivalens kötődés

És ebből elsőre nézzük ezt az első kategóriát, ami a szorongó, vagy ambivalens, esetleg elárasztott kötődésű névvel szokták illetni. Így több nevet is használnak, amit igyekeztem feltüntetni, és vastagítottan kiemelve azt, ami talán a leggyakrabban előforduló megnevezése, meg talán a leginkább megfogja a lényegét. Az ilyen típusú ember gyermekkorban, kisgyermekként, nagyon-nagyon kapaszkodik az édesanyjába. Ha játszik, akkor nem tudja levenni róla a szemét, nem szeret eltávolodni tőle, és hogyha kimegy mondjuk a szobába az édesanyja, akkor nagyon rosszul esik neki, vigasztalhatatlan, nem fog tudni önállóan játszani. És amikor visszajön, akkor is sokáig még vigasztalni kell, hogy helyreálljon a lelki állapota, kicsit pótolva ezt a traumatikus élményt.

Hogy nyilvánul meg ez felnőtt korban, mondjuk egy párkapcsolatban? Az ilyen típusú ember nagyon szeret nagyon közel lenni a párjához, érzelmileg, meg akár fizikailag is. És nagyon rosszul viseli, hogyha a párja bármi oknál fogva, akár valami baja van neki éppen, vagy egyéb dolgai vannak, vagy más barátai vannak, azok is vannak. Amikor emiatt kevesebb figyelmet nyújt a párjának, akkor ezt hajlamos nagyon rosszul viselni, hajlamos görcsösen szinte ragaszkodni, vagy kapaszkodni belé, vagy akár megsértődni, feltékenykedni, stb.

Ahogy ez kialakul egy emberben, jellemzően olyan, hogy az édesanyja néha jól rá tud hangolódni a gyerekre, pontosan azt adja neki amire szüksége van, akkor megéli, hogy minden jó, és valamikor pedig nem. Ez azt jelenti, hogy akkor lehet, hogy elhanyagolja, vagy másképp szereti, vagy akár "túlszereti", tutujgatja, vagy hasonlót csinál, amit éppen nem igényel a gyermek. Emiatt van az ambivalens jelző is benne, hogy ezt éli meg, hogy egy kapcsolat az ilyen, hogy néha nagyon jó, megkap mindent, és néha meg nem. És mivel ugye valamikor nagyon jó, emiatt az a kép ott van benne, hogy az édesanyja jó, tehát jól tud kapcsolódni a másik ember, és leginkább úgy értelmezi azt, hogy amikor éppen nem jó, akkor miért nem jó, hogy akkor vele van valami baj. Ezt az édesanyja érezteti is vele, akár kimondva is, szavakkal is, de lehet, hogy csak érzelmileg gondolva, hogy mit csinál már ez a gyerek, vagy mi a baja vagy már megint. Tehát, hogyha ezt megérzi a gyermek, akkor mélyen magába szívja ezt a képet, gondolatot, hogy vele valami baj van. És éppen ezért, amikor majd felnőtt korban valami bajt érzékel a kapcsolatban, ami lehet, hogy csak annyi, hogy a párja éppen nem adja azt a 100%-os figyelmet és szeretett- kifejezést, amit addig adott, akkor úgy értelmezi, hogy biztos vele van valami baj, már nem szereti eléggé, talált valaki jobbat, hát nála ugye nem nehéz jobbat találni, mert hogy negatív az énképe. Amivel egyébként azt váltja ki a párjából, hogy... ugye hogyha valakibe így nagyon kapaszkodnak, akkor ösztönösen az ellenreakció tud jönni, hogy akkor kicsit úgy távolodna az ember. Tehát magát ezt a távolítást tulajdonképpen ő létre is hozza, és akkor, ha mondjuk megsértődik, ő is megvonja a szeretetét, akkor előbb-utóbb egy újra közeledés jöhet létre. Tehát ez az ambivalenség, ez kialakulhat a kapcsolatban, amíg esetleg a másik meg nem unja ezt a kapcsolatot, ezt az állandó se veled, se nélküled állapotot. És ez persze úgy hozza létre a szorongó kötődésű ember, hogy szenved tőle, de úgy lelke legményen ebben érzi magát "biztonságban", ez a megszokott számára, hiszen ez szokta meg, hogy egy kapcsolat, az így működik.

Hoztam erre néhány mondatot, amit hogyha le akarod tesztelni, hogy te vajon szorongó- ambivalens kötődésű vagy, akkor minél inkább igaznak érzed ezeket a mondatokat magadra, annál valószínűbb, hogy az lehetsz.

Az első ilyen mondat: "Teljes érzelmi intimitást akarok kialakítani másokkal, de gyakran mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, mint amennyire én azt szeretném."

A második mondat: "Nem érzem jól magam szoros kapcsolat nélkül, de néha aggódom, hogy mások nem látnak engem olyan értékesnek, mint amennyire én értékesnek látom őket."

És ha ez megvan, akkor ebből alakulhat ki a ragaszkodás, vagy a megsértődésre való hajlamosság, a kétségbeesés, a következetlenség, illetve a féltékenység. Az egyik talán fő mondat, ami jellemző rá, vagy fő érzés, kérdés, hogy "de biztos, hogy szeretsz?" És hogyha elég erősen szorongó-ambivalens kötődésű az ember, akkor erre a másik nem tud olyan módon válaszolni, hogy az ember, az illető, ezt tényleg el is higgye, hiszen a belső énképe az negatív. Tehát, hogyha azt látja, hogy a másik azt mondja, hogy szeret, ki is fejezi, meg is csinál mindent, akkor sem lehet az igaz, hiszen a belső képeivel ez ellentétes.

Elkerülő-elutasító kötődés

Oké, nézzük a következőt, ami ennek kicsit az ellentéte, ez az elutasító vagy elkerülő kötődési stílus. Itt ugye az embernek az énképe pozitív, de a másik ember, vagy többi emberről való képe az negatív. Az ilyen gyermeket valószínűleg elhanyogolták, de ő maga viszont valahogy meg tudta teremteni magának azt a környezetet, amiben mégiscsak jól volt neki, vagy elfogadható legalábbis. Tehát elkönyvelte, hogy akkor nem számíthat másra, de ő magától viszont meg tudja oldani a dolgokat. Így az ilyen embernek nem gond az egyedüllét, sőt elég erős függetlenség vagy szabadság vágya van akkor is a kapcsolatban, akkor csak a kapcsolaton belül. És hogyha a másik túl közel akarna jönni, az számára terhes.

Itt is vannak mondatok. Az első ilyen mondat, ami jellemző lehet rá: „Jól érzem magam szoros érzelmi kapcsolatok nélkül.” „Fontos a számomra a függetlenség és az önállóság.” „Nem szívesen függök másoktól, és nem szeretem, ha mások függenek tőlem.”

És ez úgy tud benne megtörténni leginkább, hogy ugye eltávolítja magától a többi embert, hogy ne legyen probléma, de ezt úgy tudja megtenni akkor, hogy nem csak a többi embert távolítja el saját magától, hanem kicsit saját magát is, mint embert. A saját érzéseit is eltávolítja magától. Ez a mondat fogalmazza talán leginkább az, hogy: "Még valamikor nagyon régen bezártam a szívem, és a kulcsot eldobtam jó messzire." És hogy ez elég erős, akkor ez úgy nem tűnik föl az embernek, az nem érzékeli sokszor problémának, de mégis ahogy telik az idő, történik az élet, lehet, hogy jön olyan érzete, hogy mondjuk valami hiányzik. Talán úgy az élet hiányzik. Vagy igazán élni hiányzik.

És hogyha nézzük ezt a kettő kötődési stílust, akkor, ha ők egy párba kerülnek, akkor igazából erősíteni tudják egymást abból a szempontból, hogy a világképüket megerősítik. Mert ugye a szorongó kötődésűnek az a világképe, hogy ő rossz, a másik jó, a másiknak meg, hogy a másik, tehát ő maga jó, a másik igazából rossz, és ez tud egy ilyen vonzó erőt kifejteni. Tehát, hogyha valaki érzelmileg elérhetetlen, az egy szorongó kötődésűnek tud vonzó lenni nagyon, és ugyanúgy a másik oldalról is. És mivel egy ilyen kapcsolatban általában akkor a szorongó kötődésű, az közel akar menni a másikhoz, jobban együtt akar lenni vele, a másikból meg az azt váltja ki, hogy neki kell a függetlenség. Emiatt akkor megélheti a szorong kötődésű, hogy ő nem kell eléggé, vagy nem szeretik annyira. Megélheti az elkerülő kötődésű, hogy úristen ezekkel az emberekkel, nőkkel, vagy bármilyen neműekkel valami gond lehet. Szóval ez így a saját világképüket erősítik, de maga a kapcsolat az nem egy jó dinamikájú lesz, ha csak nem tudnak haladni esetleg a biztonságosabb, a pozitívabb irány felé.

Míg mondjuk két elkerülő kötődésű ember, az jól el tud lenni egymással. Hallottam ilyen megfogalmazás is egy ilyen embertől, hogy hát úgy elvannak, mint két szobanövény. Tehát ott végül is úgymond megvan a kapcsolat, csak valójában nincs kapcsolat, vagy nincs mélységgel kapcsolatnak.

Félelemteli, dezorganizált kötődés

Oké. A következő típusa a kötődési stílusnál mind a kettő kép valamilyen szempontból negatív, ennek van a legtöbb neve, és ez ragadható meg a legnehezebben. Bizalmatlan-elutasító, félelemteli, vagy dezorganizált kötődési stílus. Ez jellemzően olyan gyermekkori élményekből alakul ki, amikor bántalmazzák a gyereket, vagy a szülő alkoholista, függő beteg, ő maga is traumatizált, és emiatt a gyermekét is erősen traumatizálja. Tehát itt se a pozitív énkép nem tud kialakulni, se egy olyan kép, hogy lehetne számítani a szülőre, vagy bármilyen emberre. És persze attól függően, hogy ez pontosan mi, mert hogyha minden nagyon negatív, akkor az élet sem lehetséges, tehát hogy teljesen negatív minden amúgy nem tud lenni, de hogy pontosan hol vannak azok, szigetek, amik még valamennyire működnek, és abból építkezik, attól függően fog ez megnyilvánul valamilyen formában.

A legjellemzőbb rá talán ez a félelemteli szó, tehát mint ahogy ő is gyermekkorában átélte azt, hogy fél, ezért valahogy ez a félelem jó eséllyel jelen lesz a kapcsolatában is, hogyha kapcsolódik, vagy úgy, hogy ő hozza létre a félelmet a másikban, tehát ő fogja mondjuk bántalmazni fizikailag vagy verbálisan, vagy úgy, hogy őt fogják bántalmazni, ő fog félni.

Itt is vannak mondatok, amikor alapján lehet, hogy valamennyire megismerhető: „Általában kényelmetlen számolva a másokhoz közel kerülni.” „Szeretnék érzelmileg szoros kapcsolatokat, de nehezen tudok megbízni másokban, vagy másokra támaszkodni.” „Aggódom, hogy megbántanak, ha túl közel engedek másokat.” Tehát ez olyan stílus, aki szeretne kapcsolatot, mélyebb kapcsolatot, nem úgy, mint az elkerülő, de tele van félelemmel, hogy egyáltalán ez működhet-e, egyáltalán ő megérdemli-e. És itt az utolsó mondat is behozza a félelmet, hogy én félek, mint áldozat, vagy tőlem félnek, mint bántalmazótól.

Biztonságos kötődés

És akkor nézzük az utolsót, ami egyben az egyetlen harmonikus stílus, ez a biztonságos kötődési stílus. Az ilyen típusú gyermekre jellemző az, hogy kapcsolatban van az anyjával, játék közben is figyel rá, de el tud tőle távolodni, felfedezni a világot, aztán újra visszatér. Ha az anya kimegy a szobából, akkor azt észreveszi, meg először akár meg is szeppen, de utána helyre tud jönni, tud önállóan játszani, vagy az ottani felnőttekkel, és amikor visszajön az anya, akkor nagyon örül neki, újra tudnak jól kapcsolni és újra tudnak együtt játszani.

Ami erre jellemző mondatok a következők: "Könnyen tudok közel kerülni másokhoz érzelmileg.” „Nem okoz gondot másokban megbíznom, és az sem okoz gondot, ha mások támaszkodnak rám.” „Nem aggaszt az egyedül lét, vagy hogy mások nem fogadnak el."

És itt nagyon jellemző a bizalom szó. A bizalom önmagában, ugye pozitív az én képe, bizalom a másikban, az az alapfeltételezés, ilyen másik jó szándékú, jó ember, jót akar, és így bizalom van a kettő kapcsolatában is. És pont emiatt, ha valami diszharmónia történik a kapcsolatban, akkor nem az a feltételezés rögtön, hogy velem van a baj, és úristen elhagy, és nem is az lesz a feltételezés, hogy a másik már megint mit csinál, mennyire gonosz, rossz, vagy róla is kiderül, hogy egy rossz ember. Hanem ezek az alapfeltételezések megvannak, hogy én is jó vagyok, én is jót akarok, ő is jó, ő is jót akar, és akkor együtt objektívebben rá tudunk nézni, hogy tulajdonképpen mi is történik, hogy tudnánk ezt megoldani.

És ha valaki ilyen kötődési stílussal rendelkezik, és valamilyen más kötődési stílusú emberrel kapcsolódik, akkor pont ebből a biztonságból tudja a másikat is efelé, efelé a biztonságos kötődés felé terelni.

Kommunikációs stílusok

És ahogy most erre a videóra készültem, eszembe jutott ez az ábra, ami különböző kommunikációs stílusokat sorol be hasonló szempont szerint, mint ahogy a kötődési stílusokat most besoroltuk. És bár nem teljes a párhuzam a kettő között, de mégis gondoltam érdemes ezt a kettőt összenézni, mert a különböző kommunikációs stílusok is épülnek arra, hogy mi a képe az embernek saját magáról, meg a másik emberről, és akkor így mit szeretne, mit tart fontosabbnak. Ugye az asszertív stílus, ami a biztonságos kötődésnek felel meg, ez egyébként kifejezetten ajánlott, ha az ember biztonságos kötődés felé szeretne haladni, vagy már akár ott van, de azt el szeretné mélyíteni, hogy asszertívebben tudjon kommunikálni, tehát tanuljon asszertív kommunikációt. Amelyik az alapköve ez, hogy én is rendben vagyok, a másik is rendben van, és együtt nézünk a probléma felé, amit akkor közösen olyan módon oldjunk meg, ami mind a kettőnek megfelelő. Míg hogy ha az ember énképpen negatívabb, akkor hajlamosabb alámenni a másiknak, passzívabban kommunikálni, alárendelni magát, csak hogy a másik ne sérüljön, vagy ne legyen konfliktus, vagy a kapcsolat ne kerüljön veszélybe. Ha pedig ő maga inkább saját magát a másik fölé helyezi, fontosabbnak gondolja, jobban tudja (ezt gondolja), akkor inkább agresszívebb kommunikáció tud létrejönni. Ugye itt nem fizikai agresszióra kell gondolni, vagy nem elsősorban arra, hanem szavak alapjáni agresszívóra, érzelmi-lelki agresszívóra.

És hát ott van az a kategória, amit manipulatív kommunikációnak hívunk, amikor meg ott van az emberben az, hogy ő nem elég jó, meg a másik úgyse értené, úgyhogy direkt módon nem tudja elérni azt, amit szeretne, vagy nem is tudja, nem is próbálkozik őszintén nyíltan kommunikálni, hanem valamilyen kerülő úton próbálja elérni azt, amit szeretne. Tehát tulajdonképpen a manipulatív kommunikációnak ez az indirekt elérési módja az egyik legjellemzőbb tulajdonsága.

De még amit fontosnak tartok elmondani, hogy ez a modell is, illetve ez a modell is leegyszerűsítés. Nem csak amiatt, mert csak így kettő dolgot különböztet meg egy-egy skálán, tehát hogy pozitív az ember énképe, vagy negatív, tehát van szorongás, vagy mind szorongás, és a másik skálán is. Ez tényleg egy skála, tehát így vannak köztes értékek is. De ráadásul az sem igaz, hogy ez csak egy egyvonalú skála. Tehát nem csak az van, hogy valahogy nulla és ezer között van az énképen megítélése, hanem sokkal inkább ez egy komplex világ. Tehát, hogy én mikor tartom szerethetőnek magam. Lehet, hogy egy feltételes mód ott van mellett, hogy akkor, hogyha hasznos vagyok a többi embernek, a világnak, vagy ha mindenki boldog. És ugye ez akkor nem egy skála, hanem egy ilyen komplex hiedelem- rendszer az, ami ott van az emberben, és az már úgy nehezen elhelyezhető ezen a skálán. Dehát minden modell olyan, hogy valamilyen módon muszáj neki le egyszerűsíteni a világot. És hát most ez ekkor egy ilyen négy elmű rendszerbe egyszerűsítette. De talán ez ennek az előnye is, hogy akkor ez egy viszonylag jól érthető, egyszerű modell. Könnyű benne gondolkodni, akár könnyű felismerni a másik embert és magunkat is benne, hogy kb. hol lehetünk. És akkor merre felé szeretnénk haladni.