Pál Feri: Hogyan bocsáthatnék meg - a megbocsátás anatómiája

YouTube link

Gondolatok belőle (az eleje kimaradhat, a fenti videó ezért indul 28 perctől kb):

Megbocsátás akkor merül fel, ha sérül a belső igazságérzetünk.

A megbocsátás folyamatát segíti, hogy a másik fél (vagy ha mi követtük el, akkor mi) őszintén elismerjük, hogy elkövettük, és kifejezzük, hogy sajnáljuk. Az őszinte elismerés önmagában már majdnem megteremti az igazságosság világát - még "bocsánatkérés" nélkül is.

Ugyankkor a megbocsátás egy egyszemélyes folyamat. A kibékülés az kétszemélyes, ahhoz kell a másik fél is, de a megbocsátás csak az "áldozaton" múlik.

A megbocsátás egy folyamat. Ez beletelhet évekbe is. A megbocsátásnak a legvilágosabb jele, ha őszintén tudok jót kívánni a "tettesnek".

Ami nem segíti a megbocsátást, ha elbagatelizálom, hogy nem is olyan nagy dolog ami történt. Ez sokszor tudattalan önvédelem, segít elkerülni a megterhelő lelki folyamatot, de enélkül nem lesz valódi megbocsátás.

Az is fontos, hogy jogunk van nem megbocsátani. Azaz ez egy szabad döntés, nem kell megtenni egyáltalán. Sőt, ha ki van kényszerítve, akkor nem valódi.

A nem megbocsátásnak is van lélektani előnye, és erről jó ha tudunk. Segít például a belső stabilitásunkat visszaszerezni - ami ha megvan, utána már lehet, hogy képesek leszünk megbocsátni. Vagy lehet kapcsolati üzenete is, hogy ezzel nyomatékosítsam a másik felé, hogy fájt, amit tett.

Van, aki (pl. a hite félreértelmezése miatt) a haragot bűnnek tartja. A harag nem bűn, az egy érzés. Az érzésnek nincs morális megítélése. Annak viszont már van, hogy mit kezdek az érzéseimmel.

A harag egyben jó is, mert például erőt ad a megküzdéshez. A haragban erő van. Ezért szükséges átmenni ezen fázison, hogy hiteles megbocsátás jöhessen létre. Felébredhet a bosszúvágy is... ez is normális, főleg, ha végig ott van mélyen bennünk, hogy ez része a folyamatnak, aminek vége majd a megbocsátás lesz.

Megállni viszont a bosszúvágynál, sőt ki is élni azt, azaz bosszút állni az viszont a másik irányba visz.

A folyamatban jönni fog majd a bűntudat is, hogy jó ég, miket kívánok én a másik embernek, eddig én magamat egy jó embernek gondoltam, most meg képzeletben miket csinálok vele...

Ez egy hullámzó folyamat. Egyszer csak észrevehetjük, hogy jé, már 3 hónapja csak ebben vagyok. Leköti az energiám jelentős részét, szinte nem is élek...

Itt jöhet a kérdés, amit Pál Feri feltesz mindenkinek, aki azzal jön hozzá, hogy "nem tudok megbocsátani": valójában nem tudsz, vagy nem akarsz? Tízből kilencszer a válasz, hogy valójában nem akar.

Azaz van egy fázis, amikor már meg tudnék bocsátani, de nem akarok, és ez még jól is esik. Ez is stabilizál, átérzem, hogy élek, hogy megint az én kezemben van az életem irányítása.

Aztán egyszer csak eljön egy olyan pont, hogy na jó, meg akarok bocsátani.

Ennek lehetnek egyéni okai: pl. hogy már nagyon belefáradtam a haragba. Vagy az önmagamról alkotott képemmel nem fér össze az, hogy ilyen sokáig mit is csinálok. És ott vannak a kapcsolati okok: fontos nekem az az ember, én igazából akarom a vele való kapcsolatot.

Fontos látni: én már nem leszek ugyanaz az ember, mint előtte. Megváltozott az önmagamról, a világról, és a másikról alkotott képem. Más ember leszek utána. Hogy alakul ez át?

Az elején egy nagyon énközpontú, beszűkült tudatállapotban voltam hosszú ideig, és ismételgettem a sérelmeimet. Aztán amikor a megbocsátás felé haladok egyre inkább rá tudok nézni távolabbról is az eseményre, objektívebben.

Addig például a másik fél volt az abszolút gonosz, én az áldozat. De megláthatom a másikban is az embert, ami jó/esendő benne, és magamban is a hasonlót, hogy igazából én is elkövetek akár hasonlókat is... mégha nem is vele. Azaz ő nem csak tettes, hanem egy ember is. Én nem csak egy áldozat vagyok, hanem egy ember is... és nekem is volt szerepem ebben a történetben is. Részvét is kialakulhat a másik fél irányában. Sőt megláthatom azt is, amit ez az amúgy nehéz helyzet hozott nekem, amiért őszintén hálás tudok lenni, mert engem meg az életem egy értékesebb irányba vitt.